beszédaktuselméletben

Beszédaktuselméletben a nyelvi kifejezések nem csupán információt közölnek, hanem cselekvéseket is végrehajthatnak. A mondatokat nem csak jelentésük szerint értelmezzük, hanem illokúciós funkcióik alapján is, vagyis hogy a beszélő milyen cselekvést kíván végrehajtani a beszéd által (például ígéret, kérés vagy tilalom).

Az elmélet gyökerei J. L. Austinig nyúlnak, aki a How to Do Things with Words című művében bontotta ki a koncepciót. Austin három szintet különböztet meg: locutionary act (a mondat hangzása és jelentése), illocutionary act (a cselekvés szándéka, pl. állítás, kérése, ígéret), és perlocutionary act (a hallgatóra kifejtett hatás). A sikerhez kapcsolódó feltételek, az úgynevezett felicity conditions, annak megadását és megfelelését írják elő, hogy egy illokúciós aktus helyes legyen és hatással járjon.

John Searle ezt a keretrendszert tovább fejlesztette és kategorizálta: öt alap illokúciós típust különít el – reprezentatívok/állítások, direktívok/utasítások vagy kérések, commissives/ígéretek, expressives/érzelemszabályozók, declaratives/nyilatkozatok. Gyakorlati nyelvben a performatív igék használata is módot ad cselekvésre, például: „Ígérem” egy ígéretet jelent.

A beszédaktuselmélet fontos elemei közé tartozik a kontextus és a társadalmi normák szerepe: a felhasználás és megértés nagymértékben függ a beszélő szándékától, a hallgató várakozásaitól és az adott beszédhelyzet szabályaitól. A terület hozzájárul a pragmatika fejlődéséhez, és alkalmazható nyelvészeti elemzésekben, pedagógiában vagy akár mesterséges intelligencia és természetes nyelvfeldolgozás területén.