rakétát

A rakéta olyan meghajtású jármű vagy eszköz, amely saját hajtóanyagának égése vagy kilökődő gázok nyomásának felhasználásával mozog. A tolóerő Newton harmadik törvénye alapján keletkezik: a kilökött gázok hátrafelé mozgatják előre a rakétát. A rakéták képesek felemelkedni a földi gravitációs vonzásból és űrbéli pályára jutni.

A hajtóanyag szerint két fő típusa van: szilárd hajtású és folyadékhajtású rakéták. Szilárd hajtásúaknál a töltet és az oxidálószer egyetlen készletben van, egyszerűek és hosszú ideig tárolhatóak. Folyadékhajtásúakban a hajtóanyag és az oxidálószer külön tartályban található, és tolóerőüket szelepek és pumpák segítségével szabályozzák. Gyakran több lépésben égnek: a fokozatok leválásával növelhető a hatékonyság és csökkenthető a hordozott tömeg. Léteznek hibrid rendszerek is. A modern hordozórakéták gyakran többfokozatúak, hogy a különböző magasságokhoz és vákuumi környezethez optimálisan alkalmazkodjanak.

Rakétákat különféle célokra használnak: űrkutatásban műholdak felbocsátására és tudományos kísérletekre, földtani és meteorológiai megfigyelésekre; katonai alkalmazások közé tartoznak irányított rakéták és ballisztikus rakéták. A technika fejlődése lehetővé tette nagy tolóerővel rendelkező hordozórakéták és precíziós rendszerek kifejlesztését, amelyeket a mai napig űrprogramokban és védelmi célokra használnak.

A rakétatechnika története a 20. század elejére nyúlik vissza. Koncepciói közé tartozik Konstantin Tsiolkovszkij elmélete a tömegarányokról és a műholdas utazás lehetősége. Az első működő folyadékhajtású rakétát Robert H. Goddard építette 1926-ban. A második világháború alatt a német V‑2 rakétát Wernher von Braun vezetésével fejlesztették ki. 1957-ben a Szovjetunió fellökte az első műholdat, a Szputnyik-1-et, ezzel megkezdődött az űrkor.