korszakolást

Korszakolást, vagy korszakolási gyakorlatot, a jelenségek időben elkülöníthető, egymástól erősen elkülönült korszakokra osztásaként értelmezik. A fogalom gyakran használatos a történettudományban, az irodalomtörténetben, a művészettörténetben, a zenetörténetben és a kulturális tanulmányokban, de más diszciplínákban is előfordul. A korszakolás célja a jelenségek rendszerezése és a változások mintázatainak megértése.

Az alapelvek és módszerek között szerepelhetnek politikai események, gazdasági átrendeződések, vallási vagy ideológiai fordulatok, technológiai újítások, illetve stilisztikai és tematikai változások. A periodizáció lehet diachrón, azaz időben egymásra követő korszakokra bontás, vagy szinkron, amikor a korszakon belüli jellemzőket vizsgálják. Gyakori példák a történelmi korszakok (őskor, ókor, középkor, újkor, modern kor) és a művészeti korszakok (reneszánsz, barokk, romantika, modernizmus).

Az alkalmazások sokrétűek: segíti a történeti narratívák megalkotását, oktatási anyagok elkészítését, kiállítási koncepciók tervezését, illetve a kutatások közös nyelvének megteremtését. Ugyanakkor a korszakolás kontextus- és célfüggő, és különböző kultúrákban eltérő terminológiákat használhat.

Kritikai megfontolások: a korszakok határai gyakran konstrukciók, a lineáris fejlődést felételezhetik, és erőteljesen támaszkodhatnak szubjektív értelmezésekre. Ezért a korszakolást gyakran kísérő megjegyzések szükségesek, és a többnézőpontú megközelítés segíti a kontinuitások, átmenetek és kölcsönhatások feltárását.