történettudományban

A történettudományban a történetírás módszertani, forráskritikai és elméleti kérdéseit vizsgálják. A tárgy a múlt eseményeinek megismerése és a múlt megértésének módjai, valamint az, hogy ezek a megközelítések hogyan alakulnak és változnak idővel.

A források értelmezése a történettudomány egyik alappillére: primer források (levéltárak, dokumentumok, tárgyi emlékek, szóbeli visszaemlékezések) és másodlagos források. A kutatók forráskritikát alkalmaznak: hitelesség, szituáció, szerzői szándék, kontextus vizsgálata, összevetés más forrásokkal. A kontextualizáció segíti a történelmi események összefüggéseinek feltárását.

A történettudományban különböző irányzatok és megközelítések működnek: klasszikus empirizmus, Annales-szellemű hosszú távú történetírás, marxista és sokat vitatott értelmezések, posztkoloniális és feminista kritikák, mikrohistória és kultúrtörténet. Ezek azt vizsgálják, milyen tényezők formálták a múltat, és hogyan lehet elkerülni a narratív torzításokat.

Az elmúlt évtizedekben a digitális forráskutatás és a számítógépes módszerek (korpuszvizsgálat, adatelemzés, prosopográfia, adatvizualizáció) bővítették a történettudomány eszköztárát. A digitális történetírás révén nagy mennyiségű forrás dolgozható fel rendszerezettebben és összehasonlítható módon.

Célja, hogy megalapozott, sokszínű és kritikus képet adjon a múltról, miközben felismeri a korlátozásokat és a források korlátozott jellegét. A történettudományban ezért a bizonyíték és az értelmezés közti folyamatos párbeszéd dominál, és a kontextusértékelés az állítások megbízhatóságának alapja.