kalciumlerakódások

Kalciumlerakódások olyan kalciumsók lerakódása szövetekben vagy szervekben, amelyek leginkább hidroxiapatit formájában jelennek meg. Lerakódások lehetnek már krónikus gyulladás vagy szöveti károsodás helyén, de bizonyos esetekben anyagcsere-zavarokkal járó magas kalciumszint vagy foszorszint mellett jutnak el a test különböző részeire. Gyakran tünetmentesek vagy csekély panaszokat okoznak.

Kialakulási mechanizmusa szerint beszélhetünk dystrophikus calcifikációról, amely normális kalcium- és foszfát-koncentráció mellett a már károsodott szövetben alakul ki; és metabolikus calcifikációról, amikor magas kalciumszint vagy magas foszorszint miatt kalciumsók kumulálódnak. Fertőző vagy autoimmun gyulladás, trauma, idősödés is hozzájárulhat.

Az előfordulás gyakori területei közé tartoznak a calcifikációs tendinopátiák, például a rotátorköpeny inakban; az ér- és a szívbillentyűk meszesedése; vesekőhöz hasonló nephrocalcinosis; agyi basalis gangliák vagy egyéb elváltozások; és emlő vagy más szövetek mammográfiás calcifikációi.

Általában a betegek nem panaszkodnak rá, de a helytől függően fájdalom, merevség vagy funkciózavar jelentkezhet. Diagnózist képalkotó vizsgálatokkal állapítanak meg: röntgen, ultrahang, CT vagy MRI, laboratóriumi vizsgálatokkal pedig a kalcium-, foszát-, és parathormon-szintek értékelhetők.

Kezeletlenül gyakran nem igényel beavatkozást, különösen ha a lerakódás tünetmentes. Szubakut vagy calcifikációs tendinopátiák esetén konzervatív kezelés javasolt: pihentetés, gyulladáscsökkentők, fizikoterápia; ultrahang- vagy fluoroszkópos barbotáció, szükség esetén beszúrásos vagy sebészeti eltávolítás. A tünetek és a funkció javíthatók; néha a lerakódások spontán oldódhatnak.

Megelőzése a kiváltó okok kezelése és anyagcsere-zavarok kontrollja. Különösen CKD-ben fontos a kalcium–foszfor optimális egyensúly és a parathormon-szint monitorozása. A diagnosztika és a kezelés célja a panaszmentes működés visszaállítása és progresszió megakadályozása.