flexográfia

A flexográfia a reliefnyomtatás egyik formája, amely rugalmas relieflemezeket használ nyomófelületként. A lemezeket általában nyomóhengerre szerelik, és az ink a lemez felületéről kerül át a hordozóra, amely lehet papír, film vagy fólia. A technika különösen jól alkalmazható tekercses nyomtatásban, így széles körben használják csomagolóanyagok és címkék gyártásánál.

Processzus és eszközök: A nyomólemez készüthet fotopolimerből vagy digitálisan előállított mintából. A nyomóhengeren, az anilox hengeren keresztül adagolt tintát a lemez felveszi, majd a hordozóra adja át. Az öntapadós rendszert dobó/nyomóhenger és érintkezési nyomás biztosítja a transferet. A tinták lehetnek vízbázisú, oldószeres vagy UV‑cukrozású, a hordozó anyagnak és a végső felületnek megfelelően. Szárítás vagy UV-ikrás segíti a gyors száradást. A színregistráció és a minőségellenőrzés szoros ellenőrzést igényel.

Inkek és hordozók: A környezetbarátabb megoldások felé tolódva gyakran használnak vízbázisú vagy UV‑gyógyító tintákat, de oldószeres tinták még előfordulhatnak. Hordozók között találhatók papír, különböző filmek (PE, PP, PET), alumínium foil és hullámkarton.

Előnyök és korlátok: Előnyök közé tartozik a széles hordozó‑kompatibilitás, a magas sebesség és a relatív alacsony előkészítési költség hosszabb sorozatokhoz. Korlátok: a részlet- és színmegjelenítés bizonyos finomabb nyomtatási technikákkal (pl. nyomás nyomdával) összevetve korlátozottabb lehet, továbbá a lemezkészítés és a tintaáramlás költségei befolyásolhatják a költségeket.

Történet: A flexográfia a 20. század elején fejlődött ki a letterpress örökségéből. A fotopolimer lemezek bevezetése az 1950-es és 1960-es évekre javította a minőséget, majd a digitális lemezkészítés és fejlett tinták elterjedése még inkább megerősítette pozícióját a csomagolóiparban.