Utófeszítés

Utófeszítés, vagy post-tensioning, a vasbeton szerkezetek megerősítésének olyan módszere, amelyben a beton megkötése után helyezik és meghúzzák a feszítő elemeket, majd a feszítést a szerkezetben átviszik a betonba. Célja, hogy a terhelések alatt keletkező nyomott és repedéses állapotokat ellenőrizze, ezáltal lehetővé váljon nagyobb fesztávolságok, vékonyabb vagy simább felületű elemek alkalmazása, és jobb teherbírási szolgáltatás.

Fő összetevők közé tartoznak a feszítő elemek (általában nagy erősségű acél sodronyok vagy acél vezetékek), a fenéken vagy héjon belül futócsövek vagy vezetőcsövek (ductok), valamint a rögzítő elemek a végpontokon. A rendszer lehet kötött (bonded) vagy kötetlen (unbonded). Bonded post-tensioning során a feszítés után a csöveket habarcs vagy habarcsalapú töltőanyaggal töltik meg, így a feszítőelemek hosszban kötődnek a konokhoz. Unbonded esetben a feszítő elemek ugyan a szerkezet belsejében futnak, de hosszukban nincs kötés a betonhoz; a feszítést a végpontoknál megkötik.

Eljárásként a feszítőket a beton öntése előtt vagy közvetlenül utána helyezik el a formába, majd a beton megkötése után a feszítő elemeket meghúzzák és a végpontokat rögzítik. A kötött rendszer esetén a feszítőelemeket a cementált habarcs tovább rögzíti, a kötetlenség pedig a felületes kontrollra és a könnyebb utózáshoz történő hozzáigazításra ad lehetőséget.

Előnyök közé tartozik a jobb repedésirányítás, nagyobb fesztávolságok és csökkentett vagyontérfogatú vasalás igénye. Hátrányai közé tartozik a magasabb technikai színvonalú tervezés, kivitelezés és karbantartási igény, valamint a hosszú távú szakember- és karbantartási figyelem. A módszer széles körben alkalmazott a padlók, hidak és parkolóházak vasbeton elemein. A fejlesztés a 20. század közepére tehető, Freyssinet nevű kutatók és cégek munkásságával összefüggésben gyakran említik a post-tensioning történetében.