osmoregulációt

Az osmoreguláció az élőlények azon fiziológiai folyamatai összessége, amelyek a testfolyadékok víz- és elektrolit-egyensúlyát fenntartják a külső környezet változásai mellett. Célja a sejtek ozmotikus nyomásának megőrzése és a testfolyadékok térfogatának stabilizálása, ezáltal biztosítva a sejtműködés megfelelő körülményeit.

Vertebrátákban a vesék a fő koordinátorok. A nefronok a glomerulusból és a tubulusokra épülnek, ahol a proximális és distalis tubulus, a Henle-kacs és a gyűjtőcsatornák mechanizmusai a víz és az oldott ionok visszaszívását szabályozzák. Az agyban lévő osmoreceptorok a hipotalamuszban érzékelik a plazma ozmolalitását; ha az nő, antidiuretikus hormont (ADH, vazopresszin) szabadítanak fel, amely a gyűjtőcsatornákon keresztül fokozza a víz visszaszívását, így sűríti a vizeletet. A renin-angiotenzin-aldoszteron (RAAS) rendszer szabályozza a nátrium- és vízmegtartást, például aldoszteron útján a distalis tubulusokban fokozza a nátrium reabszorpcióját.

Különböző életmódú szervezetekben megkülönböztetnek osmoregulátorokat és osmoconformereket. A tengeri halak általában osmoregulátorok: kis mennyiségű, koncentrált vizeletet ürítenek, és a testfelületen keresztül folyamatosan veszik föl a sókat. A freshwater halak hígabb vizeletet ürítenek, és aktív ionfelvételre van szükségük. Invertebrátákban például rovarok Malpighi-vezetékekkel vagy crustaceans antennal mirigyekkel szabályozzák az ionokat és vizet.

A zavart osmoreguláció kóros állapotokat okozhat, például dehidratációt, oedemát vagy elektrolitzavarokat (hiponatrémia, hypernatremia), és súlyos esetben életveszélyes lehet.