beszédaktusok

Beszédaktusok olyan nyelvi tevékenységek, amelyekkel a beszélő nem csak információt közöl, hanem cselekvést is végrehajt a nyelvhasználat révén. A beszédaktus-elméletet elsősorban J. L. Austinnál és később John Searle-nél fejlesztették ki. A nézet szerint egy beszédcselekmény három rétegből áll: a lokúciós aktusból (mit mondunk), az illokúciós aktusból (mi a szándék, például kérés vagy ígéret), és a perlokúciós aktusból (milyen hatást gyakorol a hallgatóra).

Az illokúciós aktusok öt szélesebb csoportját különítik el: állítások vagy reprezentatívák, amelyek a világ állapotát írják le; direktívák vagy utasítások, amelyek cselekvésre ösztönöznek (például kérések, parancsok); commissive-ok vagy kötelezettségvállalások, amelyek a beszélő jövőbeli tetteire kötelezik magukat (például ígéret); expressives-ek vagy kifejezések, amelyek beszélő érzelmi állapotát vagy értékítéletét fejezik ki (például sajnálat, öröm); és deklarációk vagy deklarációk (nyilatkozatok), amelyek intézményes vagy társadalmi hatást hoznak létre, például felmentés vagy kinevezés.

A beszédaktus-elmélet fontos a pragmatika, a nyelvfilozófia és a jog nyelvének megértésében, mert rámutat arra, hogy a nyelv használata a kontextustól és a társadalmi szabályoktól függően cselekvéssé válik. Kritikák között szerepel a kulturális és kontextuális változékonyság, valamint az, hogy némely nyelvi forma nem illeszkedik tisztán az ötfokú osztályozásba. Mindezek ellenére a beszédaktusok alapvető keretet adnak a nyelvi cselekvések elemzéséhez.