Színeslátás

Színeslátás a szem retinájában található háromféle csap érzékenységének összehangolt működésén alapul. Az L-csapok a hosszú (vörös) fényekre, az M-csapok a középhosszú (zöld) fényekre, az S-csapok a rövid (kék) fényre reagálnak. A csapok fotopigmentjei elnyelik a fényt, elektromos jelekké alakulnak, amelyeket a retina idegsejtjei továbbítanak a látási központok felé. A színészlelést gyakran az ellenpár-elv is szemlélteti: piros–zöld és kék–sárga rendszerek összevetése adja a tárgyak színét és árnyalatait, amit az agy későbbi területei értelmeznek.

Színeslátási zavarok között a leggyakoribb az öröklött, veleszületett típus. A leggyakoribb formák a protanopia/protAnomália (vörös-tónusok hiánya vagy torzulása) és a deuteranopia/deuteranomália (zöld-tónusok érintettsége), valamint a tritanopia/tritanomália (kék-tónusok érintettsége). Teljes dichromáciáról ritkán beszélhetünk; gyakrabban előfordul az anomaló trichromácia, amikor a három csap érzékenysége részben megváltozott, de mégis értelmes színérzékelés érhető el. Szerzett színtévesztés előfordulhat szembetegségek, idegrendszeri állapotok vagy bizonyos gyógyszerek hatására.

Diagnózisra gyakran Ishihara-tesztet használnak a piros–zöld deficienciák kimutatására, de pontosabb értékelésre alkalmazható az anomaloscope vagy a Farnsworth–Munsell 100 Hue-teszt is. A prevalencia körülbelül 5–8 százalék a férfiak körében, különösen észak- és közép-európai populációkban; nőkben ez az arány hozzávetőlegesen 0,5–1 százalék.

Jelentős az alkalmazási hatás is: a tervezésben fontos a hozzáférhetőség érdekében nem csak színre hagyatkozni, hanem kontrasztot, mintázatot és feliratokat is használni. Digitális felületeken érdemes a színkontrasztot optimalizálni és elérhető módokat biztosítani a színtévesztő felhasználóknak.

Színeslátás története a tri-színelmélethez kapcsolódik: Young és Helmholtz munkája nyomán fejlődött ki a háromcsap-rendszer modell; Ishihara színes táblái a 20. századi diagnosztikát tették hatékonnyá.