Radiokarbondátálás

Radiokarbondátálás, a kormeghatározás egyik alapmódszere, amely a szén-14 (^14C) izotóp bomlására épül. Élő szervezetek a légkör szén-14/szén-12 arányát folyamatosan felveszik; haláluk után a ^14C bomlása kezdődik. A megmaradt ^14C aránya az idő múlásával csökken, és ezt a változást mérve becsülhető meg a minta kora.

Az adatok megszerzése két fő technikával történik: akkelerált tömegspektrometriával (AMS) és folyékony szcintillációs méréssel (LSC). Az AMS nagyon kis mennyiségű anyagból származó ^14C-értéket is meghatározza, míg a LSC a radioaktív bomlások közvetlen mérésére épül. Gyakorlati minták közé tartoznak a fa- és növényi maradványok, szén, csont kollagén, textíliák és más organikus anyagok; a mintákat előkezeléssel tisztítják és a szennyeződéseket eltávolítják.

Kalibráció: a Föld légköre ^14C-tartalma időben ingadozik, ezért a radiokarbon évet naptári évre kell konvertálni. Ehhez kalibrációs görbéket használnak, amelyeket dendrokrónoló adatokkal és egyéb forrásokkal állítanak be (például az IntCal görbék). A kalibrált dátum nem lineáris a ^14C-évhez képest, így minden mintát külön kalibrálni kell. A módszer általában 300 és 50 000 év közötti mintákra alkalmazható; a jel erőssége korlátozza a korhatárokat.

Korlátok és források: kontamináció torzíthatja az eredményt; tengeri minták esetén a rezervoár-hatás eltolhatja a dátumot. A pontosság függ a minta minőségétől, az előkészítéstől és a kalibrációs adatok megbízhatóságától.

Historikus háttér: Willard Libby dolgozta ki a módszert 1949-ben, és érte 1960-ban Nobel-díjat kapott. Ma a régészet és a földtudományok egyik legfontosabb kormeghatározási módszer.