Pszichofizika

Pszichofizika a pszichológia azon ága, amely a fizikai ingerek (például fény, hang, nyomás) és az ezekre adott észlelések közötti viszonyt vizsgálja. Célja kvantitatív modellekkel leírni, hogyan változik az észlelés a stimulus erősségétől, minőségétől vagy a környezeti feltételek módosulásától. A kutatás gyakran küszöbértékek meghatározására és az észlelésről szerzett skálázási adatok elemzésére összpontosít.

Historikus alapelvek: a pszichofizika a 19. században fejlődött ki, főként Ernst Weber és Gustav Theodor Fechner munkái nyomán. Weber törvénye a két inger közötti különbség küszöbének arányosságáról szól; Fechner logaritmikus kapcsolatról írt az ingerek és észlelés között. Később S. S. Stevens általánosabb erősség-törvényt vezetett be, amely szerint az észlelt erősség a fizikai erő hatványával arányos lehet.

Módszerek: a hagyományos vizsgálatok közé tartozik a határérték-módszer (növekvő vagy csökkenő ingerre adott észlelés meghatározása), a módszer az állandó ingerekkel (constant stimuli), valamint a differenciaküszöb és abszolút küszöb mérésére szolgáló megközelítések. A jelérzékelési elméletek és a modern adaptív módszerek gyakran segítik a finomabb küszöbértékek pontosítását.

Alkalmazások: pszichofizikát alkalmaznak látás-, hallás- és tapintási rendszerek vizsgálatára, ergonómiában, termék- és felhasználói felületek tervezésében, valamint klinikai értékelésekben. A kutatás ma gyakran ötvözi viselkedéses módszereket neurális adatokkal, hogy megértse, hogyan kódolódnak észleleti élmények az idegrendszerben.