Nimfák

Nimfák a természethez kötődő női szellemek a görög és római mitológiában. Gyakran istennők vagy félnemző lények, akik egy adott természeti helyhez kapcsolódnak — például forráshoz, folyóhoz, fához, erdőhöz vagy a tengerhez. Általában szépek és fiatalok, és gyakran megtestesítik a természet változékonyságát, megújulását és termékenységét. Szereplésükben gyakori a találkozás halandókkal vagy istenekkel, illetve a hősök próbatételeinek részesei.

Az ókori görög hagyományban több, egymással összefüggő nimfa-típus különíthető el: naiádok a források és folyók nimfái; driádok a fák nimfái; oreádok a hegyek nimfái; nereidák pedig a tenger nimfái. A rómaiak általában ugyanazokat a képeket átvetítették, és a nimfák szerepe a természethez fűződő erők közvetítésére korlátozódott. Kevés kivétellel halhatatlanok vagy hosszú életűek, és kapcsolataik gyakran a táj és a hiedelmek körül forognak.

Jellemzőik és funkcióik: nimfák gyakran a táj szépségének megtestesítői, a helyszín védői vagy csábítói. Találkozásuk lehet áldás vagy próbatétel; szeretőként vagy megkísértőként is megjelenhetnek, és alkalmazkodhatnak a körülményekhez. A történetekben alakváltásra képesek lehetnek, és gyakran jelképezik a természet körforgását, az évszakok váltakozását.

Kulturális hatás és értelmezés: a nimfák fontos motívumok a klasszikus irodalomban és a képzőművészetben; görög és római forrásokból ismertek, például Ovidius Metamorphoses című művében is megjelennek. A modern fantasy irodalomban és a populáris kultúrában tovább élnek, mint a természet szellemeinek alakjai. Magyar nyelvű nép- és mondavilágban is jelen lehet a természet őrzőiként vagy tájképi elemként, különösen a vízpartok és erdők mitikus lényeiként.