Failoverkapacitás

Failoverkapacitás a rendszer azon képessége, hogy meghibásodás vagy zavar esetén automatikusan vagy félautomatikusan át tudjon váltani a tartalék, redundáns komponensekre, hogy a szolgáltatás kiesése a lehető legkisebb legyen. Ez magában foglalja a hardver-, szoftver- és hálózati elemek közötti összhangot és az üzemeltetési folyamatok gyors aktiválását.

Az általános megközelítés lehet aktív–passzív vagy aktív–aktív konfiguráció. Tartalékként használt szerverek, tárolók, hálózati eszközök és szoftverek futása, adatok replikálása és szinkronizálása, valamint a failover orchestráció szükséges a zökkenőmentes átálláshoz. A failoverkapacitás megítélésekor figyelembe veszik a válaszidőket, a terhelésátvitel képességét és a konzisztencia-szintet.

Fontos mérőszámok közé tartozik az RTO (helyreállítási idő célja) és az RPO (adatvesztés megengedett mértéke), továbbá a MTTR (átállítási idő) és a megbízhatóság, például MTBF. A failover kapacitásának tervezésekor figyelembe veszik a sávszélességet, a feldolgozási képességet, a konzisztenciát és a kritikus alkalmazások követelményeit.

Implementációk közé tartozik klaszterek, redundáns hálózati útvonalak, terheléselosztók és automatizált failover- és adatreplikációs mechanizmusok. A replikáció lehet szinkron vagy aszinkron; a késleltetés minimalizálása érdekében a monitorozás és a rendszeres tesztelés elengedhetetlen, hogy a valós meghibásodáskor az átállás gyors és megbízható legyen.

Szakterületek szerint a failoverkapacitást illesztik az adott környezethez: on-premises adatközpontokban, felhőalapú és hibrid megoldásokban. A kihívások közé tartozik az adatok konzisztenciája a replikáció különböző sémái esetén, a költségek, a licencelés és a karbantartás. Megfelelő tervezéssel, teszteléssel és automatizálással növelhető a rendszer rendelkezésre állása.