neoklaszikus

A neoklaszikus egy olyan európai kulturális mozgalom, amely a 18. század végén és a 19. század elején bontakozott ki, és célja a klasszikus görög és római művészetek újjáélesztése volt. A mozgalom a barokk és rokokó túlzó formáival szemben a rendet, az egyszerűséget és az önmérsékletet hangsúlyozta. Jellemző volt a történeti és erkölcsi témák előtérbe állítása, valamint a tiszta arányok és geometriai szerkesztés.

Vizuális művészetekben a neoklaszikusok a görög és római példákat idézték meg: oszlopos homlokzatok, ornamentika helyett az egyszerű formák, és a kompozíciók bölcs megfogalmazása. Ismertebb képviselői közé tartozik Jacques-Louis David, Antonio Canova és Jean-Auguste-Dominique Ingres. Az építészetben a templom-frontos, merevebb tömegek és a szimmetria domináltak; fontos felhasználóik között voltak az észak-, illetve közép-európai építészet mesterei.

Zeneileg a neoklaszikus törekvések a tiszta formákra és szabályos szerkezetekre összpontosítottak; a motívumok tömörsége és a tonalitás világos megoldása jellemezte a kompozíciókat. A korszak képviselői közé tartozik Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart; később a romantika kezdetén olyan komponisták is a klasszikus hagyomány átöröklőinek tekinthetők, mint Beethoven.

A neoklaszikus irányzat jelentős volt Európában és Észak-Amerikában, és megnyilvánult a köz- és magánépítészetben, a szobrászatban és az irodalomban is. Magyarországon a 19. században a neoklasszikus stílus befolyása érvényesült a középületek és a kulturális intézmények arculatában, hozzájárulva a polgári identitás megformálásához.

A 19. század közepétől egyre inkább háttérbe szorult a romantika és a historizmus előretörésével, de öröksége ma is érezhető a köztéri építészetben, a muzeális gyűjtemények elrendezésében és az oktatási-esztétikai értékekben.