magánhangzót

Magánhangzó a beszédhangok közül az a fajtája, amely a szótag magvát adja, és amely a szótagolás központi elemét képezi. A magyar írásrendszer 14 magánhangzót különböztet meg: a, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű. A hosszúságot jelölő külső írásjelek az á, é, í, ó, ú, ő és ű; ezek a formák a hosszú magánhangzók megfelelői. A magánhangzók lehetnek rövidek és hosszúak, és a hangértékük határozza meg a szótagok hangzását.

A magánhangzók csoportosítása tradicionalisan front és back szerint történik: back hangok közé tartozik például a, á, o, ó, u, ú, míg front hangok a e, é, i, í, ö, ő, ü, ű. A front hangok közül néhány kerekített is (például ö, ő, ü, ű). A magyarban a magánhangzók hosszúsága, front/back jellege és kerekítettsége fontos szerepet játszik a nyelvtani alakok képzésében.

A magánhangzók a szótagok alaphonémái, és a magyar nyelvre jellemző magánhangzó-harmónia azokat követi: a toldalékok végződései illeszkednek a gyökérmagánhangzók front/back és kerekítés szerinti típusához. Ennek eredménye, hogy például ugyanazon gyökérhez különböző toldalékok választhatók meg úgy, hogy a szó végerőssége harmonizált legyen.

A magánhangzók szerepe a helyesírásban is alapvető: a hosszú és rövid magánhangzók írásban történő megkülönböztetése a szóalakulás és a beszéd megértésének kulcsa. A kérdéses szótári alakban a magánhangzó kifejezés a tárgyformában, például magánhangzót, a beszédhelyzettől függően, ragozható.