magánhangzó

Magánhangzó a beszéd hangjainak azon csoportja, amelyet a hangképző szervek viszonylag nyitott állapotban hoznak létre, és amely általában a szótag központi hangja (a szótag magja). A magánhangzók jellemzői közé tartozik a nyelv helyzete (hosszabb vagy rövidebb is lehet), a szájüreg formája és a hangzáshoz kapcsolódó ajak- és nyelvállás, amelyek meghatározzák a magánhangzó hangmagasságát, front-/back oldalitását és a kerekítést. A magánhangzók általában hangnyomásukat és zengésüket tekintve is hasonlóak a hangképzéshez, és mindegyikük fonémaként szolgál a szótagok központjában.

A magyar nyelvben a magánhangzók számottevő szerepet játszanak a hangtani rendszerekben, köztük a fonéma- és a visszahangolási (vokalizációs) szabályokban. A beszédben a magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak; a hosszúság fonéma lehet a magyarban, és a helyesírásban diacritikus jelekkel (például á, é, í, ó, ö, ő, ú, ű) jelöljük őket. A magánhangzókat a nyelv front-/back kategóriája és a kerekítés alapján is osztályozzák.

A magánhangzók fontos szerepe a magyar magánhangzó-harmonában is megnyilvánul. A gyökérben és a toldalékokban felmerülő toldalékmódosítások során a magánhangzók előírt front/back és kerekítési tulajdonságai szerint alakul a toldalékban megjelenő magánhangzók típusa, így a toldalék harmonikus illeszkedése a szóalakhoz jellemző jelenség.

Példák a magyar magánhangzókra a hálózatban: a, e, i, o, u és az udvarolt hosszú párjaik: á, é, í, ó, ú, valamint az ö/ő és ü/ű párok. A magánhangzók tehát a magyar phonológiában az alapvető hangszemcsék közé tartoznak, nélkülözhetetlenek a szótagépítésben és a jelentésképzésben.