lysosomális

Lizoszomális kifejezés a lizószóma nevű sejtszervecskéhez és annak működéséhez kapcsolódó jelenségeket jelöli. A lizószóma membránnal határolt organellum a legtöbb eukarióta sejtben. Ebben az organellumban savas hidrolitikus enzimek bontják a fehérjéket, nukleinsavakat, lipideket és szacharidokat. A lizószomális lumen pH-ja általában 4,5–5,0, amely optimálisan biztosítja a lebontást.

Enzimeit a sejt endoplazmatikus retikulumában szintetizálják; a Golgi-komplexumban mannóz-6-foszfát címkézéssel látják el, majd receptorokon keresztül jutnak a lizószómába. A lizószomális membránon találhatók olyan molekulák, mint a V-ATPáz, amely a lumen savas pH‑ját fenntartja, és különféle szállítófehérjék. Fontos lizószomális fehérjék a LAMP-1 és LAMP-2. A lizószomális biogenezis szabályozásában a TFEB transzkripciós faktor játszik meghatározó szerepet.

Fő feladata a belső és külső forrásból származó anyagok lebontása és visszanyerése. Autofágia, endocitózis és fagocitózis útján ide kerülő anyagokat bontja le, így részt vesz a sejtek anyagcseréjének szabályozásában, a molekulák újrahasznosításában és a sejt tápanyag-ellátásában. Ezenkívül szerepet játszik az immunválaszokban és a plazmamembrán-károk helyreállításában is.

Defektusaik különféle lysoszomális tárolási betegségekhez vezetnek, például a Tay–Sachs-betegség HEXA-hiányában, a Gaucher-betegség GBA mutációk miatt, és a Pompe-kór GAA-hiányban. A betegségek tünetei széles spektrumúak: idegrendszeri elváltozásoktól a máj-, lép- és csontmanifestációkig terjedhetnek. Kezelésükre alapvetően enzimpótló terápia, szubsztrátcsökkentő terápia és bizonyos esetekben farmakológiai chaperonok vagy génterápia, illetve kísérleti terápiák kínálnak lehetőséget. A kutatások a lizószomális biogenezis és az anyagcsere jobb megértésére irányulnak, hogy javítsák a diagnózist és a terápiás lehetőségeket.