idegbántalmak

Idegbántalmak a történeti orvosi nyelvben a központi idegrendszer funkcionális zavarainak gyűjtőfogalma volt, amely a lokálisan anatómiai elváltozásokkal nem igazolható panaszokat foglalta magába. Ez a kategória különösen a 19. század végi és a 20. század eleji magyar orvosi irodalomban fordult elő, és olyan, egymással összefüggő tünetcsoportokat ír le, amelyeket az idegrendszer egészének megbetegedéseként értelmeztek.

Jellemző tünetei közé tartozott a fáradékonyság, alvászavar (inszomnia vagy átalakuló alvás), fejfájás, ingerlékenység, levertség, szorongás és néha depresszió, szívdobogás-érzés vagy általános gyengeség. A panaszok gyakran nem voltak egyértelműen elkülöníthetők más betegségektől, ezért a betegség leírása széles skálát ölelt fel: idegrendszeri ingerlékenység, feszültség-érzet vagy kimerültség is ide tartozhatott.

Okai között a 19–20. századi szemlélet a túlmunka, lelki megterhelés, életmód és társadalmi környezet szerepét hangsúlyozta, gyakran morális vagy szociális tényezőkkel társítva. A diagnózis főként klinikai megfigyelésen alapult, és objektív laboratóriumi vizsgálatok hiányában a tünetek összefüggéseit próbálták összevetni a beteg történetével.

Kezelése változatos volt: pihenés, rendszeres napirend, megfelelő étrend és életmód, gyógyfürdők vagy hydropátia, illetve tonizáló készítmények alkalmazása. Bizonyos időszakokban pszichoterápiás vagy morális terápiás megközelítéseket is alkalmaztak.

Ma a fogalom elavult; tünetei inkább a mai kategóriákhoz sorolhatók, mint például szorongásos és depresszív zavarok, krónikus kimerültség vagy szomatikus tünetek. A „idegbántalmak” kifejezés azonban történeti forrásokban és népgyógyászati írásokban tovább él.