dagerrotípiája

A dagerrotípiája, vagy dagerrotípiás eljárás, a 19. századi fotográfiai módszerek közé tartozó, direkt pozitív képeket készítő technika, amelyet Louis Daguerre fejlesztett ki a Niépce-vel folytatott munkák alapján. Az eljárást 1839-ben mutatták be, és a 1840-es években gyorsan elterjedt portré- és tájkép készítésre. A dagerrotípiák egyedi, tükrös felületen keletkező képeket adtak, negatív másolatot nem készítettek róluk, ezért a reprodukálhatóság korlátozott volt.

Az eljáráshoz használt fényérzékeny felület rézlemez volt, amelyet ezüst bevonattal láttak el, és tükörfényesre polírozták. A felületet jódgőzökkel érzékennyé tették, ez ezüstjódot képezett a felületen. A lemezt ezután fénynek tették ki a kamerában, ezért a fényexpozíció során a felületen megképződik a kezdeti, rejtett kép. A későbbi előhíváshoz a lemezt higanygőzzel kezelik, amely higanysó-kristályokat lerak a megvilágított területeken, így láthatóvá válik a kép. A felületet végül nátrium-tioszulfáttal (hypó) fixálják, alaposan megmossák és megszárítják; gyakran védő lakkozást vagy viaszbevonatot kap a hosszabb élettartam érdekében.

A dagerrotípiák előnye a rendkívüli részletesség és a fényes, tükrös felület; hátrányai közé tartozik a hosszú expozíciós idő és a környezeti körülményekre érzékenység, továbbá a kép egyedi és reprodukálhatatlan volta. A technika a 1850-es évektől fokozatosan kiment a gyakorlatból, de jelentős történeti szerepet játszott a fényképezés korai fejlődésében és népszerűségében.