beszédaktus

Beszédaktus vagy beszédaktus-elmélet alatt az a nyelvi jelenség értelmezése értendő, amely szerint a beszéd nemcsak információt közvetít, hanem cselekvést is végrehajt. Az elmélet alapját J. L. Austintól származó megközelítés képezi, amelyet később John R. Searle bővített ki. A lényeg az, hogy egy beszédfolyam három szintet érint: a lokúció (az adott mondat formája és jelentése), az illokúció (az üzenet által elindított kötelező vagy kívánt akció), és a perlokúció (a hallgatóban kiváltott hatás). A felhasználható fogalomrendszerben gyakran felmerülnek a felicity conditions, azaz a beszédaktus sikerességének feltételei.

A beszédaktusokat gyakran osztályozzák illokúciós aktusok szerint. Searle szerint a fő kategóriák a következők: állító (representatives), amely állít valamit a világról; utasító vagy parancsoló (directives), amelyet a hallgató cselekvésre hív; ígéret vagy köteleződés (commissives), amely a beszélő jövőbeli viselkedését vállalja; kifejező vagy érzelemkifejező (expressives), amely érzelmi állapotot fejez ki; illetve deklaráció vagy nyilatkozat (declarations), amely külső változást hoz létre (például felmentés, kiáltvány). Példák: „Ígérem, eljövök.” (ígéret), „Kérlek, ülj le.” (utasítás), „Sajnálom, hogy hibáztam.” (kifejező), „Megmondom a határozatot.” (deklaráció).

A beszédaktus-elmélet fontos eszköz a pragmatika, a nyelvhasználat és a kommunikatív viselkedés megértésében, és alkalmazható a nyelvfeldolgozásban, a diskurzus-elemzésben és az interperszonális kommunikáció vizsgálatában. Kritikái rámutatnak a kulturális és kontextuális különbségekre, valamint arra, hogy a cselekvő szándék értelmezése sokszor bonyolultabb lehet, mint a klasszikus típusok szerint.