Színelmélet

Színelmélet a színek viselkedésének és kölcsönhatásainak elméleti vizsgálata. A terület a fizikai fény tulajdonságaitól kezdve a szemérzékelésen és a kulturális kontextuson át széles területet ölel fel. Célja a hatékony vizuális kommunikáció és tervezés alapjainak megértése, legyen szó festészetről, nyomdatechnikáról, digitális megjelenítésről vagy formatervezésről.

Fény és szem: a látható fény spektruma hosszúság szerinti hullámhossz-variációkat foglal magába. Az emberi szem háromféle csap használatával érzékeli a fényt, ami a tricromatikus elmélet alapja. A színek keverésének két fő módja van: additív színkeverés fények esetén (például RGB, mint a képernyők esetében) és szubtraktív színkeverés festékeknél (CMY/CMYK rendszerek).

Színtan története: a modern színelmélet gyökerei Isaac Newton kísérleteiben, ahol a fény színre bontásáról volt szó. A 19. században Chevreul kidolgozta az egyidejű kontraszt és a színellentétek jelenségeit, a 20. században pedig olyan Bauhaus-tanítók, mint Itten és Albers, rendszerező és oktató megközelítéseket vezetnek be. Ezek az örökségek ma is alapvetőek a formatervezésben és a vizuális oktatásban.

Színharmonizáció és kontraszt: különböző rendszerek léteznek, például analóg, komplementer vagy triád harmóniák. A kontraszt a fényerő, telítettség és fényesség különbségeinek összefüggése; a gyakorlati alkalmazás figyelembe veszi a világítást, a felhasználói olvashatóságot és a hozzáférhetőséget.

Digitális korban a színelmélethez tartozó standardok közé tartozik az sRGB színtér és a CIELAB/CIELUV perceptuális terek, valamint az ICC-profilokkal történő színkalibrálás. A fizikai spektrum és a megjelenített színek közötti kölcsönhatás biztosítja a konzisztens megjelenést különböző eszközökön és felületeken.