Karbonkibocsátási

Karbonkibocsátási, vagy karbonkibocsátás, a légkörbe kerülő olyan gázok összességét jelenti, amelyek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. A legfontosabbak a szén-dioxid (CO2), a metán (CH4), a dinitrogén-oxid (N2O) és a fluorozott gázok (például HFC-k, PFC-k, SF6). Az emissziók mennyiségét gyakran CO2e-ben adják meg, amely az összes gáz globális felmelegedési potenciálját egy közös egységbe foglalja.

Forrásai közé tartozik az energiaellátás fosszilis tüzelőanyagok égetése, a közlekedés, az ipari folyamatok, a mezőgazdaság és a földhasználat változásai (erdőirtás és talajgazdálkodás). A területi kibocsátások és a fogyasztáson alapuló kibocsátások fogalmai is használatosak, és gázonkénti bontásban is nyomon követik az emissziókat.

A globális tendencia az, hogy a kibocsátások növekedése lassuló ütemben folytatódik, és néhány szektorban már csökkenés mutatkozik a megújuló energiák és a hatékonyság javulása révén. Az adatok CO2e-ben érhetők el a nemzetközi és országos jelentésekben, és részei a karbonköltségvetés felépítésének. A fő adatszolgáltatók közé tartoznak az IPCC, az IEA és az Our World in Data.

Csökkentési stratégiák közé tartozik az energiahatékonyság növelése, az energiaellátás teljes vagy részleges elektrifikálása, a megújuló energiaforrások bővítése, a fosszilis tüzelőanyagok kiváltása CCS-technológiákkal és természet-alapú megoldásokkal, továbbá a karbonkibocsátási árképzés és kibocsátási piacok használata.

Nemzetközi keretben a párizsi egyezmény és a klímavédelmi megállapodások határozzák meg a nemzeti hozzájárulásokat és a hosszú távú célokat, miközben a mérés, az elszámolás és a tiszta technológiák fejlesztése kulcsfontosságú a gazdasági növekedés és a klímaváltozás elleni küzdelem összhangjához.