Bioakkumulációként

Bioakkumulációként olyan folyamat értelmezhető, amely során egy élőlény hosszú ideig felhalmoz olyan anyagokat, amelyeket környezetéből vagy táplálékából vesz fel. A jelenség előfordulhat akkor, ha a felszívódás gyorsabb vagy a kiürülés lassabb, mint a felvett anyag mennyisége, vagy ha az anyag hosszú élettartamú és lipofil tulajdonságai miatt a szervezet szöveteiben, különösen a zsírszövetben halmozódik fel.

Fő mechanizmusai közé tartozik a környezetből származó közvetlen felvétel, az étkezés útján történő felvétel, és a testsúlyhoz viszonyított kiürülés elégtelensége. A bioakkumuláció mértékét befolyásolják az anyag kémiai tulajdonságai (lipofilitás, perzisztencia), a környezeti tényezők (vízben oldhatóság, hőmérséklet) és az élőlény életkora, anyagcsere- és kiürítési képessége, valamint a táplálékláncba betöltött szerep.

Megfigyelhető például nehézfémekre (higany) és perzisztens organikus szennyezőkre (PCB-k, DDT) jellemző bioakkumuláció. Ezek felhalmozódhatnak halakban és egyéb élőlényekben, és a táplálékláncon keresztül tovább növekedhet a koncentrációja. A bioakkumuláció hatásai lehetnek idegrendszeri, endokrin rendellenességek, reprodukciós problémák, valamint egészségügyi kockázatok az emberre nézve a magasabb felhalmozódottság miatt.

Az értékelésben gyakori mutatók a bioakkumulációs faktor (BAF) és a biomagnifikációs faktor (BMF): BAF a szervezetben mért koncentráció és a környezetben mért koncentráció arányát, BMF pedig a predátor és préda közötti koncentráció-arányt fejezi ki. Szabályozások célja a perzisztens és veszélyes anyagok csökkentése és kivonása a környezetből, például a Stockholm Convention és az EU REACH rendeletek révén, valamint a monitoring programok segítik a kockázatkezelést.