véráramlása

Véráramlása a keringési rendszerben a szív pumpafolyásának következtében jön létre, és fenntartotta a test szöveteinek oxigén- és tápanyagellátását. A fő hajtóerő a nyomáskülönbség a kezdeti artériás és a végső vénás pontok között. A teljes vérkeringés két fő kört foglal magába: a sistemas keringés (test nagy keringése) és a pulmonáris keringés (tüdő keringése), amelyek együtt biztosítják a gázcsere és az anyagcsere igényeinek kielégítését.

A véráramlás nagyságát a folyadék nyomáskülönbsége és az érfalak ellenállása határozza meg. A hajtóerő ΔP és az ellenállás R arányaként a Q (áramlás) közelítése: Q = ΔP / R. Az ellenállás legfőbb tényezője a vékony artériák és arteriolák sugara; kis változásuk nagy hatással van az áramlásra. A vér viszkozitása és az ér hossza szintén befolyásolja a keringést. A törvényi összefüggések alapján a véráramlás dinamikája jelentősen függ a vaszkuláris radiális változásoktól.

Szabályozása több szinten történik. Központi idegrendszeri reflexek (baroreceptorok) gyorsan módosítják a szívfrekvenciát és az arteriális tónust. Lokálisan, autoreguláció révén az adott szövetek anyagcsere- és hőigényéhez igazodik a véráramlás (metabolikus és myogén válaszok). Endoteliális mediátorok, például nitrogén-oxid és endothelin, tovább módosítják az érfalak tónusát. Endokrin tényezők, mint az adrenalin, noradrenalin és angiotenzin II, hozzásegítik a szükséges készletek biztosítását.

A mikrokeringésben a kapillárisokban zajlik az anyagcsere és gázcsere, a vénás visszafolyást pedig a vénák tónusa és külső nyomás biztosítja. Klinikai szempontból a véráramlás zavara ischaemiát, sokkát vagy ödémát okozhat, és diagnosztikája Doppler-ultrahang, képalkotó vizsgálatok és nyomásmérések segítségével történik.