vonalkódokkal

A vonalkódok olyan optikai jelölések, amelyeket fényalapú olvasókkal ki lehet olvasni. A kód sávjainak szélessége és elrendezése adatok sorozatát reprezentálja, amely gyakran egy azonosító számot vagy más információt tartalmaz. A leolvasás során az olvasó a fény visszaverődéséből jövő mintát értelmezi, és az így kapott adatot digitális formában továbbítja.

A vonalkódok története a 1940-es évek végére nyúlik vissza: Norman J. Woodland és Bernard Silver fejlesztették ki az alapötletet, és 1974-ben az első kereskedelmi alkalmazás egy Wrigley Juicy Fruit rágógumi csomagján történt. Az elterjedését nagyban elősegítették a UPC-A és az EAN-13 szabványok, amelyek 12–13 számjegyű azonosítókat írnak le.

Két fő típusukat különböztetjük meg: az 1D (egy tengely mentén olvasható) és a 2D (két dimenzióban olvasható). Példák az 1D kódokra a UPC-A, UPC-E, EAN-13, EAN-8, Code 39, Code 128 és az Interleaved 2 of 5. A 2D kódok közé tartozik a QR-kód, a Data Matrix és a PDF417; ezek sokkal több adatot képesek tárolni, és gyakran tartalmaznak hibajavítást is, ami részben vagy teljesen sérült felületen is olvashatóvá teszi őket.

Olvasásuk lehet lézeres szkennerekkel vagy kamerán alapuló imagers eszközökkel. A 2D kódok hibajavító mechanizmusait is felhasználva megbízhatóak maradhatnak részben elhomályos vagy sérült felületeken.

Alkalmazási területeik közé tartozik a kiskereskedelem, a logisztika és a készletnyilvántartás, az egészségügy, a könyvtárak és a jegyértékesítés. Előnyök: gyors és pontos adatrögzítés, automatizált adatbevitel és jobb nyilvántartás. Hátrányok: sérült vagy rosszul nyomtatott címkék olvashatóságának romlása, és a 2D kódok nagyobb helyet foglalhatnak a papíron vagy terméken.