léghólyagocskákban

Léghólyagocskákban a tüdő végső levegőcseréjének fő helye található. Ezek apró, elszórtan elhelyezkedő üregek, amelyeket vastagabb szövetszaporodás helyett vékony falú alveolusok határolnak. A léghólyagocskák összevisszan összekapcsolódnak alveoláris sarkokkal és légutakkal, és testszerte hatalmas felületet biztosítanak a gázcsere számára. Egyes becslések szerint egy átlagos felnőttnél a felszíni terület körülbelül 70–100 négyzetméter lehet.

Felépítésükön belül a falakat elsősorban II típusú és I típusú pneumocyták építik fel. A II. típusú sejtek surfactantot termelnek, amely csökkenti a felületi feszültséget, ezáltal megakadályozza az alveolusok összeesését (atelectazia) ki­- és belégzés közben. Az alveolusokat gazdag capillaris hálózat veszi körül, és az alveoláris fal mellett lévő vékony rezsőréteg lehetővé teszi a gyors diffúziót a levegő és a vér között. Az alveolusokat a légutakhoz alacsonyabb, de sokszor csoportosan kapcsolódó alveoláris résegek is összekötik.

Gázcsere mechanizmusa a diffúzió elve alapján történik: az oxigén a tüdőből a vérbe, a szén-dioxid pedig a fordított irányba diffundál a nyomáskülönbségeknek megfelelően. A megfelelő gázáramlás érdekében fontos a ventiláció és a perfúzió összehangolása (V/Q-arány). A léghólyagocskákban található macrophagok és egyéb sejtek segítik a lerakódott szennyeződések eltávolítását és a gyulladásos válaszokat.

Kórképileg a léghólyagocskákban fellépő problémák közé tartozhat a folyadék felgyülemlése, a felületi feszültség megnövekedése vagy a surfactant-termelés zavara, amelyek légzési nehézséghez vezethetnek.