illokúciót

Az illokúciót a beszédaktus-elmélet központi fogalma, amely arra utal, hogy egy adott mondat milyen szándékkal és milyen funkcióval történik a beszélő részéről. Az illokúció nem csak a mondat tartalmi jelentése, hanem az a szándék is, amelyet a beszélő a beszéd során megvalósít, például útmutatást ad, ígéretet tesz vagy bocsánatot kér.

Az illokúciót J. L. Austnál és később John Searle-nél fejlesztették ki. Austinnál három réteg volt meghatározó: a locutionary act (az adott mondat hangzása és jelentése), az illocutionary act (az immár szándékolt funkció) és a perlocutionary act (a hallgatóban kiváltott hatás). Az illokúciós erő tehát az a funkció, amelyet a beszélő a mondat révén betölt.

A beszédaktusok klasszifikációjában Searle típusai a következők: állító mondatok (assertives), amelyek állítást vagy véleményt fogalmaznak meg; felhívó mondatok (directives), például kérések vagy parancsok; ígéretet vagy kötelezettséget kifejező mondatok (commissives); kifejező mondatok (expressives), amelyek érzelmeket vagy sajnálkozást fejeznek ki; nyilatkozatok vagy kijelentő mondatok (declaratives), amelyek a világról szóló kötelező jelentést hoznak létre vagy megváltoztatják a helyzetet. Példák: “Kérlek, zárd be az ajtót” (directive); “Ígérem, ott leszek” (commissive); “A fák zöldek” (assertive); “Sajnálom, hogy elkéstem” (expressive); “Kijelentem, hogy a találkozó véget ért” (declarative).

Az illokúciót kontextusfüggővé teszi a nyelvi és kulturális környezet, valamint a hatalmi viszonyok. Emellett fontos szerepe van a perlokúcióban is, azaz abban, hogy a hallgató milyen hatásokat vagy cselekvéseket következményként tapasztal meg a beszéd után.