hajlítószilárdság

Hajlítószilárdság, angolul flexural strength, az anyag azon képességét jellemzi, hogy hajlítás közben mekkora feszültséget képes elviselni a törésig. Gyakran a külső felületeken keletkező maximális feszültség alapján adják meg, és egyes szövegekben modulus of rupture-ként említik, különösen kerámiák és műanyagok esetében.

Mérése általában hárompontos vagy négypontos hajlítási próba során történik. A próbadarab általában téglalap keresztmetszetű, szélesség b, magasság h és támaszok közötti hossz L. A hárompontos próba esetén a legnagyobb feszültséget a külső felületen a következő képlettel közelítik: σ_f = 3 P_max L / (2 b h^2), ahol P_max a törő erő. Az eredményt gyakran MPa-ban adják meg.

Értelmezés és korlátok: a hajlítószilárdság értéke függ a geometriai tényezőktől, a terhelési feltételektől, a terhelési sebességtől és a környezeti hatásoktól (hőmérséklet, nedvesség). Különösen törékeny anyagoknál a hajlítási feszültség és a húzó vagy nyomó szilárdság kapcsolata összetett lehet, így a hajlítószilárdság nem mindig adja meg közvetlenül a többi módusú szilárdságot.

Használat és alkalmazási területek: a hajlítószilárdság fontos mutató polimerekben, kerámiákban, fémekben és kompozitokban, különösen olyan elemek tervezésében, amelyek hajlításszerű terhelésnek vannak kitéve (például sík panelok, keskeny gépalkatrészek). A próba gyorsan összehasonlítható adatokat ad különböző anyagokról.