gleccsertörténet

Gleccsertörténet a Föld gleccsereinek hosszú távú fejlődését, a klímaváltozás nyomait és a gleccserek által alakított táj történetét vizsgálja. Célja, hogy megértse a gleccserek megjelenését, növekedését, visszahúzódását és megállóhelyeit a különböző éghajlati időszakokban, és hogy feltárja ezek hatását a környezetre.

A gleccsertörténet kutatása olyan nyomokra támaszkodik, amelyeket a gleccserek hagynak hátra: morénák, üledékek, jégmagok és más, a környezetet rögzítő rétegek. A korábbi klíma rekonstruálásához a radiokarbon-dátázást, lumineszcencia-dátázást és egyéb izotópos módszereket alkalmazzák, valamint a jég vastagságának és a rétegződésnek az elemzését.

Fontos időszakok közé tartozik a pleisztocén jégkorszakaival kapcsolatos események, a legutolsó glaciális maximum (Last Glacial Maximum) körül 26–20 ezer évvel ezelőtt, majd a deglaciáció és a Holocén felmelegedése. Azóta a legtöbb gleccser általában visszahúzódott, és a 19–20. századtól kezdve a felmelegedés üteme gyorsult, ami regionális vízforrásokra és tájformálódásra hatott.

Jelentősége abban rejlik, hogy a gleccsertörténet segít megérteni a klímaváltozás hosszú távú tendenciáit, a vízellátás alakulását, a tájformálódást és a tengerszint-emelkedés összefüggéseit. A vizsgálatok példái között számos hegységi régió gleccsereinek története található, az Alpoktól a Himalájáig és Dél-Amerika gleccsereiig.