allostázi

Az allostázi (angolul allostasis) a szervezet stabilitásának elérését dinamikus, előrejelző szabályozások révén leíró élettani és pszichológiai koncepció. Ellentétben a klasszikus homeosztázissal, amely egy adott belső állapot fenntartására törekszik, az allostázi a környezeti kihívásokra adott adaptív válaszok sorát hangsúlyozza. A terminust Sterling és Eyer vezették be 1988-ban; később McEwen és munkatársai az allostatikus terhelés fogalmát fejlesztették ki, amely a krónikus vagy ismétlődő stressz okozta élettani kopást írja le.

Az allostáziközponti elemei közé tartozik a prediktív szabályozás: az agy folyamatosan modellálja a jövőbeni igényeket, és ennek megfelelően módosítja a be- és kimeneti szabályozó rendszereket. A hipotalamusz–hipofízis–mellékvese tengely (HPA-tengely), az autonóm idegrendszer és az immunrendszer közreműködik a stresszre adott válaszokban. Kritikus szerepe van a prefrontális kéregnek, az amygdala és a hippocampusnak a kognitív kontrollban és az érzelmi feldolgozásban. Az allostatikus válaszok energia- és metabolikus adaptációkat, gyulladásos folyamatok módosítását jelzik.

Az allostatikus terhelés a tartós vagy ismétlődő stressz következtében felhalmozódó káros hatásokkal járhat: nő a vérnyomás és a gyulladásos markerek szintje, alakulhat ki vagy súlyosbodhat anyagcsere-rendellenesség, szív- és érrendszeri problémák, valamint kognitív hanyatlás. A kutatások biomarkerekkel mérik a terhelést, például kortizol, gyulladásos fehérjék, vérnyomás és metabolikus paraméterek formájában. Az interakciók csökkentése érdekében a beavatkozások a stresszkezelésre, egészséges életmódra, megfelelő alvásra és szociális támogatásra összpontosítanak.