Sejtjelek

Sejtjelek alatt a sejtek által kibocsátott és célsejtek receptorain keresztül érzékelt információs jelzéseket értjük. Ezek lehetnek kémiai jeladók vagy elektromos impulzusok, és szerepük van a fejlődésben, a normális működésben, az immunválaszban és a homeosztázis fenntartásában.

Kémiai jeladók közé tartoznak a hormonok, neurotranszmitterek, növekedési faktorok és citokinek, amelyeket a sejtek kibocsátanak. A jelek lehetnek autokrín jelzések (saját sejtet stimuláló), parakrín jelzések (közvetlen környező sejteket stimuláló), endokrín jelzések (véráramba kerülve távoli sejteket érintő) vagy juxtakrin jelzés (érintkezésen alapuló kapcsolódás a receptorhoz). Emellett az idegsejtekben elektromos jelenségek is közvetítik a működést.

A jelhatásokat receptorok közvetítik: membránreceptorok (például G-fehérje-kötő receptorok, receptor-tyrosin kinázok és ligandfüggő ioncsatornák) vagy intracelluláris receptorok (a citoplazmában vagy a sejtmagban). A kötődés jelátviteli kaszkádot indít, amelyben másodlagos hírvivő molekulákra, kinázokra és transzkripciós faktorokra épül a jelút. Ennek következményeként változhat a génkifejezés, módosulhatnak az anyagcsere-útvonalak, és befolyásolhatók a sejtes folyamatok—például osztódás, differenciálódás és migráció.

A jelátvitel végkimenetelét szabályozó mechanizmusok gondoskodnak a jel megszűnéséről is, például a jel lebontásáról, receptorok deszenzitizációjáról, foszforilációs és dephosphorylációs visszacsatolásokról, valamint visszacsatolásos (negative vagy positive) kontrollokról. A sejtjelek hálózata létfontosságú a szervezet működéséhez, és dyszregulációjuk számos betegséghez, például rákhoz vagy cukorbetegséghez vezethet; ugyanakkor a jelátviteli útvonalak gyakran gyógyszeres célpontok.