Nyelvszemiotika

Nyelvszemiotika a nyelvet jelrendszerként vizsgáló tudományterület, amely a jelek közti viszonyokat és a jelentés kialakulását elemzi a kommunikáció kontextusában. Célja, hogy leírja, miként működik a nyelvi jelrendszer és hogyan konstruálódik a jelentés a társadalmi használat során. A jel két összetevőből áll: a jelölő (a hang- vagy írásos forma) és a jelölt (a mentális tartalom). A jelkapcsolat sémája tehát nem csak referenciát, hanem kontextustól és gyakorlati használattól függő jelentést teremt.

A nyelvszemiotika a szemiotika általános elméleteire támaszkodik. A klasszikus hagyományban markánsan jelen van Saussure nyelvészetének keresztmetszete: langue (nyelvi rendszer) és parole (nyelvhasználat) kettéválasztása, valamint a jel és a társadalmi-kulturális kontextus kapcsolata. A Peirce-féle triádikus megközelítés (jel, objektum, értelmező) pedig a nyelvi jelek hálózatának interpretatív rétegét hangsúlyozza. A nyelvszemiotika kiemeli a jelkapcsolatok szerkezetét: szintaktikai (szintagma–paradigma), szemantikai és pragmatikai összefüggéseket, valamint az indexikalitást és deixis jelenségeit.

A prak­tikus alkalmazások közé tartozik a nyelvi elemzés a nyelvtudományban, irodalomtudományban, médiatudományban és a kultúratudományokban, továbbá a beszéd- és kommunikációkutatásokban. A nyelvszemiotika így a nyelvet nem elszigetelt nyelvjárásként, hanem jelek rendszereként és a jelentésképzés összjátékaként értelmezi.