Nagyfeszültség

Nagyfeszültség olyan feszültségre utal a villamosmérnökségben, amely elegendően magas ahhoz, hogy jelentős áramütés-veszélyt jelentsen, és amely speciális szigetelést, távolságokat és biztonsági intézkedéseket igényel. Általában 1 kilovolt (1000 V) feletti váltakozó feszültséget vagy körülbelül 1,5 kilovolt feletti egyenáramot tekintenek határértéknek, de a pontos értékek szabványonként és alkalmazásonként eltérhetnek.

Az erőművi és hálózati rendszerekben a nagyfeszültség lehetővé teszi a hatékony hosszú távú áramátvitelt. A transzmissziós hálózatok általában tíz kilovolt és több száz kilovolt közötti feszültségeken működnek; gyakori értékek közé tartoznak például a 110 kV, 220 kV és 400 kV. A 400 kV feletti szinteket gyakran extra-nagyfeszültségnek (EHV) nevezik. Vezetékes egyenáramú kapcsolatok (HVDC) 400 kV-tól akár 1 000 kV felett is működhetnek. A helyi elosztásnál a feszültség általában alacsonyabb (általában 1–33 kV), amelyeket léptetőtranszformátorokkal alakítanak át a végfelhasználásra.

Biztonság és szabványok: A tervezés és üzemeltetés során feszültségkoordinációt alkalmaznak, amely biztosítja a megfelelő csúszási és távolsági igényeket, a szigetelést és a védőintézkedéseket. A nagyfeszültségű berendezések mérése és tesztelése speciális műszerekkel történik. Ilyen tevékenységekre vonatkozó szabványok például az IEC 60071 (szigetelés-koordináció) és az IEC 60060 (nagyfeszültségű vizsgálatok).

Alkalmazások és kockázatok: A nagyfeszültség nélkülözhetetlen a villamosenergia-termeléshez és -átvitelhez, valamint számos ipari berendezés működtetéséhez, ugyanakkor kockázatot is jelent, például áramütést, ívet és szigetelés-meghibásodást. A biztonságos munka érdekében csak képzett személyzetet alkalmaznak, megfelelő védőfelszereléseket használnak, és betartják a lezárási és távolsági előírásokat. A modern berendezések igyekeznek csökkenteni a környezeti hatásokat is, például a szigetelés anyagainak és hajtóanyagoknak megfelelő tervezésével.