Mássalhangzók

Mássalhangzók a beszédhangok olyan csoportja, amelyeket a szájüregben vagy a hangképző szervek közreműködésével hozunk létre úgy, hogy a légáteresztésben valamilyen módon korlátozzuk vagy megtörjük. Ezek ellentétek a magánhangzóknak, amelyeknél a légúti átjárás szabadabb, és a hangképzés főleg a hangszalagok rezgésétől és a nyelv helyzetétől függ.

A mivel lehet csoportosítani: hely szerint (bilabialis, például ajkak között képzett hangok; labiodentalis, fog és ajak találkozása; dentális, fogak; alveoláris, orr alatti nyelvhegye; palatális, kemény szájhát; veláris, a nyelv hátsó része; glottális, kellemes vagy hangszálak közötti hangok) és mód szerint (záróhangok/plosívok, pl. p, t, k; frikativok, pl. f, s; affrikátok, pl. c͡s vagy d͡z; nazálok, pl. m, n; folyadékok, pl. l, r; félhangok vagy approximánsok, pl. j). A hangokat zöngés és zöngétlen párokra is osztjuk, vagyis van olyan konsonáns, amely kiejtés közben hangrezgést közvetít, és olyan, amely nem.

A magyar nyelv sajátosságai közé tartozik többek között a kontrasztos írás–hangképzés és a szó végén gyakori végső zöngés hangok zöngétlenné válása. Emellett előfordulnak különböző összetett konsonánsokat tartalmazó szótagok és hangkapcsolatok, melyek a finom hangzás- és ritmuskilábrázolás alapjai.

Összefoglalva, a m í s s a lhangzók sokféle hely- és mód szerinti képzésben jelen vannak, és kulcsfontosságúak a magyar beszéd hangzásának és ritmusának kialakításában.