Fordításelmélet

Fordításelmélet a fordítás folyamatát és eredményét befolyásoló elveket, stratégiákat és kritériumokat vizsgálja. Célja, hogy megértse, miként lehet a forrásnyelvi jelentést hitelesen átültetni célnyelvre, úgy hogy a jelentés, a stílus és lehetőség szerint a kulturális kontextus is megőrizhető legyen. A terület a fordítást nyelvi és kulturális kölcsönhatásként értelmezi, és érinti a fordító döntéseinek etikai és gyakorlati vonatkozásait is.

Historikusan a fordításelmélet különböző fogalmi kereteket nyújtott. A formális és dinamikus megfeleltetés közti különbség a nyelvi formák és jelentés átadásának kérdéseit helyezi előtérbe. A nyelvi szemléletű irányzatok között Roman Jakobson az equivalencia fogalmát vizsgálta a nyelvek közötti átvitel szempontjából. Eugene Nida a dinamikus és formális megfeleltetést különböztette meg, hangsúlyozva a célnyelvi olvasónak adott funkcionális hatást. Peter Newmark gyakorlati módszertani kereteket dolgozott ki. A skopos-elmélet, Vermeer és társai által kidolgozva, a fordítás céljához igazítja a stratégiákat és döntéseket.

Kulturális és pragmatikai megközelítések a domestication (helyi alkalmazkodás) és foreignization (idegenítés) kérdéseire összpontosítanak, valamint a kulturális referenciák kezelési módjaira. A fordító szerepe és döntései a kontextus függvényében érthetők meg inkább, mint önállóan objektív átültetés.

A modern fordításelmélet interdiszciplináris jellegű: kapcsolódik a nyelvészettudományhoz, irodalomtudományhoz, kultúrakutatáshoz és a számítástechnikához. A gépi fordítás és korpusz-alapú megközelítések hatást gyakorolnak a gyakorlatra és az elméletre egyaránt, miközben etikai és minőség-értékelési kérdések is fontos szerepet kapnak.