racionalizmus

Racionalizmus olyan filozófiai álláspont, amely szerint a tudás elsődleges forrása az ész és a logika, és hogy bizonyos igazságok a tapasztalattól függetlenül, a priori módon is megismerhetők. A racionalizmus gyakran törekszik arra, hogy a bizonyosságot kizárólag vagy elsősorban a gondolkodási eljárásokból vezesse le, nem pedig a megfigyelésekből.

Az újkori racionalizmus legfőbb képviselői közé tartoznak René Descartes, Baruch Spinoza és Gottfried Wilhelm Leibniz. Descartes szerint a bizonyosság kiindulópontja a cogito: “gondolkodom, tehát vagyok”, és bizonyos matematikai és metafizikai igazságokat az ész szükségszerű következtetései útján lehet megalapozni. Spinoza a Lényeg és a Szüntelen egységét keresi, a valóságot koherens, deduktív rendszerként írja le. Leibniz a szubsztanciák és a priori igazságok felől közelít, megismerésünk alapját az ész rendjének és a bizonyító elveknek tekinti.

Racionalizmus szemben áll az empirizmussal, amely szerint a tapasztalat az elsődleges tudásforrás. A brit empirizmus képviselői közé Locke, Berkeley és Hume tartoznak; ők az ideák eredetét és a tudás lehetőségét a szenzoriális tapasztalatra korlátozzák. Kant pedig megkérdőjelezte a klasszikus racionalizmus egységét, és megkülönböztette a priori formákat (például tér, idő, kategóriák) a tapasztalati tartalomtól, amelyeket közösen használunk tudásunk létrehozásához.

A rationalizmus hatása a matematika, a metafizika és a tudományos módszertan területén jelentős, és máig befolyásolja az olyan területeket, mint a logika, az analitikus filozófia vagy a bizonyításelmélet. Kritikusok és későbbi irányzatok, például az empirizmus és a fenomenológia, részben átalakították vagy megkérdőjelezték a klasszikus racionalizmus elemeit, de az ész jelentőségének és a priori keretek szerepének folyamatos vitája a modern filozófiában is jelen van.