nyelvjárás

Nyelvjárás vagy dialektus a nyelv olyan variánsa, amely földrajzi elhelyezkedés vagy társadalmi közösség szerint különbözik a standardnek tekintett írott nyelv alakjától. A nyelvjárások kifejeződnek a beszéd fonetikájában (kiejtés), a szókincsben és a nyelvtani szerkezetekben is. Jellemző rájuk, hogy egy adott térségben vagy közösségben eltérő lehet a hangzás, a szóhasználat vagy a mondatszerkezet; a határ a hivatalos standardtól gyakran nem éles. A dialektusok gyakran befolyásolják a köznyelvet és az írásbeliséget is.

Magyar nyelvjárások rendszere földrajzi és történeti tényezők függvénye. A legjelentősebb területi csoportok közé tartoznak a dunántúli, a tiszántúli/alföldi, valamint az észak- és kelet-magyarországi dialektusok. Erdélyben a székelyföldi és más erdélyi nyelvjárások, Moldvában a moldvai csángó nyelvjárás található, amely a magyar beszédkör része. A nyelvjárások szókincse gyakran gazdag helyi kifejezésekben, és kiejtésükben is markáns eltérések mutatkozhatnak.

Jellemzőik közé tartozik a fonetikai eltérés, a lexikai különbségek és a nyelvtani szerkezetek helyi variánsa. Gyakran alakulnak ki isoglosszok, azaz földrajzi vonalak, amelyek meghatározott nyelvi jelenségek terjedését jelzik. A nyelvjárások megőrzik a történelmi rétegeket és a régiók kulturális örökségét, de a standardizáció és a tömegkommunikáció hatására változtathatnak is.

Szerepük kulturális identitásban és történeti sokféleségben van. Jelenlétük a médiában, az oktatásban és a mindennapi beszédben is élő marad, különösen vidéki közösségekben. A nyelvészeti kutatások célja a változatok dokumentálása, leírása és megértése, valamint a nyelvjárások megőrzésének támogatása.