magánhangzóharmóniájától

Magánhangzóharmóniája a nyelvtanilag a hangtanban szereplő jelenség, amely főleg a finnugrista nyelvcsalád tagjainak hangrendszerében jellemző. Ez a fogalom a nyelvjárásokban vagy nyelvcsoportokban előforduló magánhangzók szisztematikus harmóniáját jelenti, amely során bizonyos magánhangzók csoportjai vagy pólusok között választás történik. A jelenség főleg a magánhangzók hangmagasságának, hangszélességének vagy más hangtanilag meghatározott tulajdonságainak egyezőségén alapul.

A magánhangzóharmónia legismertebb példája a finn nyelvben található, ahol a magánhangzók három fő csoportra oszlanak: az előre tolódó (vagy *e*-pólusú), az hátra tolódó (vagy *a*-pólusú), és a középen elhelyezkedő (*o*-pólusú) magánhangzók. Ez a rendszer a szóképzés során határozza meg, hogy egy adott szóban melyik magánhangzócsoport dominál. Például a finn *kala* („hal”) és *kana* („lúd”) szavakban a *a*-pólusú magánhangzók dominálnak, míg a *kello* („óra”) szóban az *o*-pólusú magánhangzók.

A magánhangzóharmónia nemcsak a finnugrista nyelvekben fordul elő, hanem más nyelvcsaládokban is, például a törökben vagy az ungárban, bár ezekben a nyelvben a rendszer más, gyakran összetettebb szabályok alapján működik. A jelenség fontos szerepet játszik a nyelvtanulásban és a nyelvfejlődés tanulmányozásában, mivel segít megérteni a nyelv hangrendszerének struktúráját és a szóképzési szabályok összetettségét.

A magánhangzóharmónia tanulmányozása a hangtan és a nyelvtörténet egyik alapvető témája, és segíti a nyelvészeket abban, hogy megértsék a nyelvcsaládok fejlődését és a hangváltozások hatásait. A jelenség vizsgálata gyakran kapcsolódik a fonológiai harmonizációk elméletéhez, amely a nyelvben előforduló hangok szisztematikus egyezőségét vizsgálja.