kötéstípusok

Kötéstípusok

A kötés a kémiai részecskék közötti kölcsönhatás, amely a molekulák stabilitását és tulajdonságait meghatározza. A kötéseket általában három nagy csoportba soroljuk: erős kötődések, gyenge kötések és másodlagos kötések. Az összehasonlításban a kötőerő, az elektroneloszlás és a hidrogénkészlet szerepe alapvető.

Kovalens kötések olyan kapcsolatok, amelyeknél két atom megosztja elektronpárokat. A megosztott elektronok általában mindkét atomhoz tartoznak, így a kötés erőssége gyakran változó, és lehet apoláris vagy poláris. A kovalens kötés a legtöbb szilárd és organikus anyag alapja, például a vízben is jelen lévő hidrogének kapcsolatai között is találhatók poláris kovalens kötések.

Ionos kötés akkor alakul ki, amikor elektronok átadódnak egyik atomról a másikra, így pozitív és negatív töltésű ionok keletkeznek. Az ellentétes töltések vonzzák egymást, és erőselkötő electrostatikus kötéssé alakulnak. Jellemző példája a nátrium-klorid. Az ionos kötés általában nagyabb oldhatóságot és magasabb olvadáspontot eredményez.

Fémes kötés olyan kötés, amelyben a fématomok pozitív ionjai között delokalizált elektronfelhőssé válik. Ez adja a vezetőképességet, a fémes szilárdságot és a rugalmasságot.

Hidrogénkötés a hidrogén és nagyon electronegativ atomok (általában fluor, oxigén vagy nitrogén) között jön létre. Gyakran felelős a víz kiváló oldó- és hőkapacitási tulajdonságaiért, valamint a biológiai molekulák szerkezetéért.

Dipól-dipól kötések és London-féle diszperziós erők (van der Waals kötések) gyenge, de fontos kötések, amelyek poláris molekulák között alakulnak ki, illetve a nem polarizált rendszerekben is jelen lehetnek, különösen nagy oldók és nagy molekulák esetén.