inzulinreceptorok

Az inzulinreceptorok (IR) receptor-tirosinkináz-hoz tartozó fehérjék, amelyek az inzulin kötődésére reagálva aktiválódnak, és kulcsfontosságú szerepet játszanak a glükóz anyagcseréjében. Szövetekben széles körben expresszálódnak, különösen az izmokban, a zsírszövetben és a májban, és szabályozzák a glükóz felvételét, a glükoneogenezist és a lipidanyagcserét.

Szerkezetük tekintetében az inzulinreceptor egy tetramer. Két alfa és két béta láncból áll, diszulfid kötések révén összekapcsolódva. Az INSR gén kódolja, és alternatív splicing révén léteznek IR-A és IR-B izofor­mák, amelyek különböző szövetekben dominálnak. Az extracelluláris alfa-lánc kötőfelületet biztosítja, a béta-láncok pedig transzmembrán és intracelluláris tirozin-kináz domént hordoznak. Inzulin kötődése után a receptor autofoszforilálódik, és foszforilálja az IRS-fehérjéket (elsősorban IRS-1, IRS-2) és a Shc-fehérjét.

Jelátvitelét két fő útvonalon lehet összefoglalni: a PI3K–AKT útvonal a metabolikus válaszokért felel, ideértve a GLUT4 transzlokációt a sejtmembránra, a glikogén szintézist és a lipidanyagcserét. A MAPK/ERK útvonal a sejtnövekedésért és differenciálódásért felel. Emellett az IR–IGF‑1R közötti kölcsönhatás és hibrid receptorok is befolyásolhatják a válaszokat, különösen a nem-metabolikus hatások terén.

Reguláció és dinamika: Receptor-endocitózis és újraalfoszforilás, valamint foszfatázok és más negatív szabályozó mechanizmusok finomhangolják a jelátvitelt. A szövetek közötti különbségek és az inzulinérzékenység mértéke befolyásolja a válaszok erősségét.

Klinikai jelentőség: Az inzulinreceptorok működésének zavara inzulinrezisenciához és metabolikus betegségekhez vezethet. INSR-mutációk ritkák, de súlyos inzulinrezisencia szindrómákat okozhatnak. Az IR-A és IR-B közötti különbségek, továbbá az IR–IGF‑1R kapcsolatok szerepe a nem-metabolikus hatásokban is vizsgálatok tárgyát képezi.