homeisztázis

A homeisztázis (gyakran a formában „homeosztázis” használják) a biológiai rendszerek azon képessége, hogy a külső körülmények változásai ellenére viszonylag stabil belső állapotokat tartsunk fenn. Ennek köszönhető a sejtek és az egész élőlények működése, valamint a hosszú távú alkalmazkodás képessége. A homeisztázis magában foglalja a testfolyadékok összetételének, a sav-bázis egyensúlyának, a víz- és elektrolit-egyensúlyoknak, a testhőmérsékletnek és a vércukorszintnek a szabályozását, továbbá számos más fiziológiai paramétert.

A folyamatok döntő eleme a visszacsatolási mechanizmus, amelyet három alapvető összetevő ír le: érzékelők (receptorok), egy integrációs központ, valamint effektorok, amelyek a változásokat korrigálják. A szabályozás leggyakoribb formája a negatív visszacsatolás, amely például a testhőmérséklet vagy a vércukorszint viszonytornában tartását szolgálja. Pozitív visszacsatolás is előfordulhat bizonyos folyamatoknál, mint például a vajúdás.

Különböző szinteken jelenik meg a homeosztázis: sejtszinten a membránionok és a pH fenntartása, továbbá szervezet szintjén a hőmérséklet, a folyadékháztartás és a vérnyomás szabályozása.

A koncepció történeti háttere: Claude Bernard a 19. században vezette be a milieu intérieur fogalmát, majd Walter Cannon a 20. század elején a homeosztázis kifejezést használta. A homeosztázis alapvető az egészség megőrzéséhez; zavara növeli a betegségek kockázatát, míg a rendszeres alkalmazkodás az allosztázis keretében történik.