hallásvesztés

Hallásvesztés, vagy halláskárosodás, a hallás érzékelésének tartós vagy hosszú ideig fennálló romlása, amely megnehezítheti a beszéd és a környezet zajainak értését. A probléma érintheti az egyik vagy mindkét fület, és különböző mértékű lehet.

Osztályozása szerint beszélhet vezető (vezető hallásvesztés), neuroszenzoros (sensorineurális) vagy kevert típusú problémáról. A vezető rész a külső vagy középfülben lévő rendellenességekhez kötődik és gyakran javítható, míg a neuroszenzoros típus a belső fül vagy hallóideg károsodására utal, melyet gyakran nehezebb korrigálni. Kevert típus esetén mindkét mechanizmus jelen van.

Fő okai közé tartozik az életkor előrehaladása miatti presbyakusis, zajártalom, fül- és alső légúti fertőzések, ototoxikus gyógyszerek, genetikai tényezők, fülkürt rendellenességek, hallójárat elzáródása és trauma. Kockázati tényezők a hosszú távú hangos környezet, dohányzás és bizonyos betegségek.

Tünetei közé tartozik a nehezebb beszédértés, különösen zajos környezetben, hangos zajokra való fokozott érzékenység, valamint fülzúgás (tinnitus) és teltségérzet a fülben.

Diagnózisa audiometriai vizsgálatokkal történik, amely meghatározza a hallásküszöböket, és gyakran tympanometria is elvégzendő a középfül állapotának felmérésére. Kezelése a típusától függ: hallókészülékek vagy cochleáris implantátum hallásvesztés esetén, esetenként sebészeti vagy orvosi beavatkozás a kiváltó ok kezelésére. Megelőzésként javasolt a zajvédő eszközök használata, kerülni a hosszú távú zajkárosodást, valamint a fertőzések és bizonyos gyógyszerek körültekintő kezelését.

Az állapot prognózisa egyénre szabott, és függ a hallásvesztés okától, gyors felismeréstől és a kezelésre adott választól.