beszédhangot

A beszédhang a beszédben használt olyan hang, amely a jelentés megkülönböztetésére szolgál. Lehet magánhangzó vagy mássalhangzó, és nyelvenként változóan válik megkülönböztetővé. A nyelvészek gyakran a beszédhang fogalmát a fonémához kötik, amely a nyelv szintjén különbséget okozó egység, ugyanakkor a beszédhang konkrét hangképzése (szóban megnyilvánuló változatai, úgynevezett allofónok) is lényeges része a vizsgálatnak. Így egy fonéma több fonetikai realizációban is megnyilvánulhat.

A beszédhangokat artikulációs és auditív szempontból is jellemzik. Artikulációs szinten a hangok helye (például ajak, fogak, nyelv része), módja (zárás, naplózás, kiejtés útja) és hangzása (hangzó vagy néma állapot) fontos paraméter. Vokális hangok esetében a nyelvmagasság, a hátralevés és a kerekítés alkotja a minőséget; mássalhangzók esetében pedig a szán belüli elhelyezkedés és a kiejtés módja (záró, folytonos, hangos, vagy lág- és fejlemények) játszik szerepet. Sok nyelvben a beszédhangok észlelését és leírását a fonetika és a fonológia együtt kezelik.

A beszédhangokat általában IPA-átírással kezelik: például [p], [a] vagy [s], [t]. A beszédhangok között lehetnek kontrasztív kapcsolatok (fonémák) és olyan megvalósítások (allofónok), amelyek nem különböztetik meg a jelentést. A nyelvészeti vizsgálat tárgya lehet a hangok előfordulása, eloszlása a magán- és mássalhangzók között, nyelvi szabályokban betöltött szerep, valamint a beszédprodukció és az észlelés közötti összefüggés.

Gyakorlati alkalmazások közé tartozik a nyelvtanítás, diagnosztika, beszédfejlesztés és a nyelvtudományi elméletek formálása.