Tájkép

Tájkép a vizuális művészet egyik műfaja, amely természetes tájakat ábrázol: hegyeket, völgyeket, vízpartokat, erdőket és égboltot. A műfaj célja nem csupán a táj pontos másolása, hanem a fény, időjárás és hangulat megidézése is. A tájkép gyakran hangsúlyozza a táj elemei közötti viszonyt, és előfordulhat, hogy emberek vagy testek csak ritkán jelennek meg.

Historikusan a tájkép önálló műfajjá formálódása a 17–18. századi holland festészetre, a későbbi francia Barbizon iskolára és az impresszionizmusra vezethető vissza. A romantika és a realizmus korszakában a természet látványa egyre erőteljesebb kifejező eszközzé vált, gyakran a táj érzelmi hatását helyezve előtérbe.

Magyarországon a 19. században a tájkép a külföldi irányzatok hatásával épült be a nemzeti képzőművészetbe. A 19. század végén és a 20. század elején a tájkép a realista és impresszionista, később pedig a modernizmus irányai felé mozdult, a vidéki tájak fény- és atmoszférateremtő megjelenítését hangsúlyozva. A Nagybányai művésztelep köré szerveződő alkotók jelentősen hozzájárultak a magyar tájképfestészet fejlődéséhez, a helyi tájak sajátos hangulatának megőrzésével és átértelmezésével.

Jellemzői közé tartozik a fény- és színhatások pontos megfigyelése, a légkört idéző atmoszférikus effektusok megjelenítése és a kompozíció dramaturgiája. A technikák között dominálnak az olajfestés és az akvarell, gyakran közvetlen megfigyelésre, en plein air módszerrel készültek a tájképek, hogy a pillanatnyi fényviszonyokat minél hitelesebben adják vissza.