Tudásteremtés

Tudásteremtés alatt értjük azt a szervezetekben és közösségekben zajló folyamatot, amelyben a meglévő tudást megosztva, átstrukturálva és új összefüggéseket keresve új ismeretek keletkeznek. A folyamat központi eleme a tanulás és az innováció, és alapvetően a tudásmenedzsmenthez kapcsolódik: a tudás létrehozása, megosztása, szervezése és alkalmazása a döntéshozatalban és a termelésben.

A tudásteremtés egyik ismert elméleti kerete a tacit és explicit tudás közötti konverzió leírása. A SECI modell szerint a tudás négy formában észlelt átjárása zajlik: socializáció (tacit tudás tacit formában történő megosztása személyes interakciók révén), externalizáció (tacit tudás explicit formába öntése fogalmak, modellek útján), kombináció (explicit tudás különböző forrásokból való összevetése és rendszerezése), és internalizáció (explicit tudás gyakorlati alkalmazása, új tacit tudássá alakítása). Ezek a mozgások spirálisan összefonódva járulnak hozzá a szervezet tudáskészletének bővítéséhez.

A tudásteremtés feltételei között szerepel a bizalom, közös nyelv és kultúra, valamint olyan gyakorlatok és struktúrák megléte, amelyek lehetővé teszik a tudás megosztását, a közösségek (például közösségek gyakorlata) támogatását és a szükséges technológiai háttér biztosítását (tudásbázisok, dokumentáció, együttműködési rendszerek). Nemzetközi és iparági környezetben a tudásteremtés a versenyképesség, a rugalmasság és az innovációs kapacitás növeléséhez járul hozzá.

Kritikák és megfontolások közé tartozik, hogy a SECI-modell kultúrától és kontextustól függően nehezen generalizálható, a tacit tudás mérhetősége nehéz, és a folyamat nem mindig lineáris. A koncepció leggyakrabban alkalmazható a termelésben, szolgáltatásokban, kutatás-fejlesztésben és a tudás megosztását elősegítő közösségi gyakorlatokban. A célja a tudás megteremtése és a szervezet hosszú távú tanulási és innovációs képességének erősítése.