Passzivációval

Passzivációval olyan felületkezelési eljárásokat értünk, amelyek célja, hogy a tárgy felületét egy vékony, védő réteggel fedje be, ezáltal csökkenjen a felület reaktivitása és korróziós hajlama. A keletkező passzív réteg általában oxid vagy oxid-alapú, illetve ritkábban nitridből álló film, amely megakadályozza a további reakciókat.

Fémek esetében a passziváció leggyakoribb célja a korrózió megelőzése. Rozsdamentes acél, titán és alumínium esetén gyakran alkalmaznak kémiai passiválást: oxidáló oldatokban történő kezelést, amelyek során a felületen vékony oxidréteg képződik. A kezelést követően alapos öblítés és szárazítás szükséges. A képződő oxidfilm megakadályozza a felület aktív oldódását és hosszú távon növeli az anyag korrózióállóságát.

Félvezetők és elektronikai alkalmazásokban a passziváció a felületek hosszú távú stabil elektronszint-védelmét szolgálja. Ilyenkor dielektromos vagy passzíváló rétegeket alkalmaznak, például SiO2, Si3N4 vagy Al2O3, amelyek csökkentik a felületi állapotok okozta töltéshordozó-rekombinációt és megvédik a készüléket a nedvességtől és szennyeződésektől.

Előnyök közé tartozik a megnövekedett korrózióállóság és a hosszabb élettartam, a hátrány pedig, hogy a passzív réteg mechanikai sérülékeny lehet, és idővel elvékonyodhat vagy károsodhat, ezért szükség lehet újrapassiválásra vagy karbantartásra.

Összefoglalva, a passzivációval a felületek hosszabb távú stabilitása érhető el korrózió- és környezeti hatások elleni védelemben, illetve bizonyos elektronikai alkalmazásokban a felületvédelmet szolgálja.