ózonlyukak

Az ózonlyukak a sztratoszférikus ózontartalom súlyos, szezonális és regionális csökkenései, amelyek leginkább az Antarktisz fölött alakulnak ki. A jelenség legnagyobb mértékben a déli félteke tavaszán jelentkezik, általában augusztus–októberben. Ennek oka a polar vortex izolációja és a rendkívül alacsony sztratoszférikus hőmérséklet, amely lehetővé teszi a polar sztratoszférikus felhők PSC-k képződését. Ezek felületén klór- és bróm-katalizált reakciók indulnak be, amelyek hosszú távú körfolyamatokban bontják az ózont. A központi területeken a teljes ózontartalom 100–150 Dobson-egység (DU) alá is süllyedhet, és a hole kiterjedése elérheti a 20–25 millió km²-t.

A jelenség mögött elsősorban az emberi eredetű ózontromboló anyagok kibocsátása áll, például a CFC-k és halonok. A Montreal Protocol (1987) és korábbi egyezmények jelentősen csökkentették ezen anyagok kibocsátását, ami hosszú távon lassú, de észrevehető helyreállításhoz vezet. A megfigyeléseket műholdas mérések (például TOMS, OMI, SAGE, MLS) és földi Dobson-spektrométerek biztosítják.

Éghajlati tényezők és a kibocsátások alakulása meghatározzák a helyreállás ütemét; a legtöbb modell a hosszabb távú visszatérést több évtizedre becsüli. Az Arktiszon is előfordulhat ózoncsökkenés, de ott általában kisebb és kevésbé kiszámítható jelenség.