multiplikátorhatás

Multiplikátorhatás a makroökonómiában arra a jelenségre utal, hogy egy kezdeti autonóm kiadásváltozás—például kormányzati beruházás vagy adócsökkentés—nemcsak közvetlenül növeli a gazdaság aktivitását, hanem a gazdasági körforgás következő szakaszaiban is tovább növeli a GDP-t. A jövedelmek emelkedése miatt a fogyasztás is nő, és ez további kiadásokat generál, így a végső növekedés meghaladhatja az eredeti kiadás méretét.

Mechanizmusa szerint az első kiadásból származó jövedelmek egy részét a háztartások fogyasztásra költik, ami újabb jövedelmeket hoz létre és tovább növeli a keresletet. A hatás mértékét három fő tényező határozza meg: a marginalis fogyasztási hajlandóság (MPC), az adók hatása (t) és az importokra való leakages (m). Egyszerűbb és zártkörnyezetben a multiplikátor közelítőleg 1/(1 − c). Nyitott gazdaságban ez módosul: 1/(1 − c(1 − t) + m).

Fajtái közé tartozik a fiskális multiplikátor (az állami kiadások vagy adóváltozások hatása a GDP-re), a beruházási multiplikátor és az adó multiplikátor. Nyitott gazdaságban a külkereskedelmi hatások (export és import) miatt a tényleges hatás kisebb lehet, illetve a valutahatások és tőkeáramlások is beleszámítódnak.

Korlátai közé tartozik, hogy a multiplikátor mérete erősen függ a gazdaság aktuális állapotától, a kapacitáskihasználástól, a kamatkörnyezettől és a fiskális politika összetételétől. Például a crowding-out hatás, amikor állami kiadások növelik a kamatlábat és visszahúzzák a magánberuházásokat. Emellett inflációs nyomás és importkivonódások is csökkenthetik a hatást. Empirikusan a becslések széles skálán mozognak, a konkrét hatás nagyban függ a gazdaságoktól és a beavatkozás típusától.