instrumentalizmushoz

Az instrumentalizmus (instrumentalizmus) a tudományfilozófiában és episztemológiában olyan álláspont, amely szerint a tudományos elméletek, modellek és fogalmak elsősorban eszközök, nem pedig a valóság közvetlen leírásai. E megközelítés szerint a tudomány központi kérdése a hasznosság: mennyire képes egy elmélet megfigyeléseket előrejelenteni, felhasználható-e a problémák megoldására, és milyen gyakorlatias következményekkel jár.

Historikusan az instrumentalisztikus irányzatot Ernst Mach és a 19. századi filozófiában gyakran emlegetett pragmatisták, például William James, Charles Peirce és John Dewey alakították ki. A klasszikus formában az elméletek és fogalmak értékét nem az igazság, hanem a használhatóság és a megfigyelésekhez való hozzáállás szerint ítélik meg. Ezzel szemben a realizmus és a naív pozitivizmus kritikáként jelenik meg a tudományfilozófiában, mint amely a világ „valódi” szerkezetét próbálja leírni, nem csupán eszközként értelmezni.

A nézetnek több változata létezik. A szemantikai instrumentalisztika például a fogalmak jelentését a megfigyelhető műveletek és kísérletek kontextusában határozza meg. A pragmatista hagyományhoz kötődő formák az igazolás és a gyakorlat közötti összefüggést hangsúlyozzák. Kritikusai szerint az instrumentalizmus túlzottan leértékeli a tudományos igazság∕valóság fogalmát, és hosszú távon bizonytalanná teheti az elméletek kötődését a tényleges világképhez. Ennek ellenére hatása van a tudományos gyakorlatra, a modellek értelmezésére és a döntéshozatalra a gyakorlatban, különösen a technikai tervezés és tervezési döntések területén.

---